Játszótér és cukrászda

Mikor kicsi voltam nem értettem mi az a játszótér? Hát nem az egész világ a játszóterünk? Kimentem az udvarra tyúkokat kergetni, szaladgáltam a sziszegő libák elől, nyúlkálgattam a kotlós alá, kiscsibék után kutatva.Ha nem koppintotta meg a kezemet örültem, de inkább megvártam míg maguktól kijönnek a sárga gombócok. Ugrálhattam az egyik szénkazal tetejéről a másik szénakazalra. Ha fáztam bementem az istállóba, ami ugyan büdös volt, de legalább jó meleg. Azóta tudom, hogy a szarban meleg van. A házi tejet viszont nem bírom meginni, mert nem bírom a szagát, összekeveredik a trágya szagával.

Az istálló előtti bűzös mocsár, azaz ganajdomb, elnyel, ha beletévedsz, ezért mindig félve mentünk a mellette lévő kinti budiba. A kinti budi mellett ott volt a disznóól, a disznóktól is féltem, a tehenektől nem kevésbé, behúzódtam az eresz alá és hallgattam nagyapámat, miután a csürhés elvonult a házunk előtt:

– Herre ne!

Ez a helyre! vagy a Helyedre! megfelelője, egyáltalán nem tagadás, hogy ne menjen a helyére, hanem nagyon is menjen oda.

A nagybátyám szénával megrakott szekerének a tetején azt képzeltem én vagyok a világ ura, és én parancsolok mindenkinek. Három méter magasan megtehettem, alattam volt az egész világ!

Dzsome háza mögött ott volt egy térképen nem szereplő patak, ami azért néha annyira megduzzadt, hogy alig tudtunk átkelőset játszani a köveken, mesés kincsek után kutatgattunk benne, és drágaköveket gyűjtöttünk a hordalékokból. Kicsit messzebb mentünk elértük a Sajót, akkor még lehetett benne fürdeni, tudtuk, hol vannak a “tekergő lápi boszorkányok”, akik lehúznak a víz alá és ott tartanak az idők végezetéig. Vagyis kerültük a tölcséres örvényeket, viszont fürödtünk a folyóban szülői tiltások ellenére.

Várúrnőset játszottunk a falu kastélyában, amit az államosítás idején elvettek a Radvánszky családtól, de akkoriban nem foglalkoztam ilyesmivel, csak boldog voltam, hogy egy kastélyba járok iskolába. – Azt se tudtam, hogy Radvánszky Béla Tisza Kálmán lányát vette feleségül, csak utána olvastam. – Különösen a könyvtárszobát szerettem, a csigás emeleti lépcsőjével, a galérián polcokba rendezett könyvekkel, a falakra aggatott kardokkal és a rejtett elhelyezkedésével. Egy “tanterem” hátsó rejtett ajtajából lehetett oda bejutni, felnőtteknek behúzott nyakkal és fejjel egy pici ajtón keresztül, én simán befértem.

Kukorica csutkából várat építettünk, az volt a “folklego”. Unokatestvéreimmel eltüntetőset játszottunk:

Ki tud eltüntetni egy babszemet? -találta ki valamelyikünk.
Nekem ez annyira sikerült, hogy feldugtam az orromba és azóta sem került elő…

Nagyapám csinált egy kötélből és egy deszkadarabból hintát, amit az udvar közepén az almafa ágára rakott, ott hintáztunk az árnyékban.

Kell ennél több egy gyereknek?

A cukrászda a másik talány, én ilyen intézménnyel tizenvalahány éves koromig nem találkoztam, nem értettem, mi az a cukrászda?

Minek mennek oda, kik mennek oda?

Városban nem tudnak sütni az asszonyok? Nincs sütőjük?

Nálunk minden hétvégén vagy az anyukám anyukája, vagy anyukám, vagy a nagynéném sütött valami finomat. Azóta sem ettem olyan isteni “nénjeféle” keksztekercset, meg olyan piskótatésztát, ami annyira sárga, hogy megvakulsz tőle. Nagynénémhez imádtam járni, mert kedves volt, sokat nevetett, finom sütiket csinált, tele volt a sparhelt alja kis és nagy cicákkal, bejáratosak voltak a kutyák. Az volt az érzésem, hogy ő az egész világot szereti.

Anyai nagymamám is sütött, főzött hétvégén, együtt ültünk le vasárnaponként ebédelni és a süti elmaradhatatlan kelléke volt ezeknek a falatozásoknak. Még az sem zavart, ha ebéd után eltűnt a nagyapám, akit vagy a pincéből vagy a kocsmából kellett visszahozni. A kocsmában kaptam kólát, elvoltam, szürcsöltem a fekete kátrányomat, aztán ha meguntam a dolgot hazamentem. Arra már nem emlékszem nagyapámmal vagy nélküle.